A trianoni határ

A trianoni békeszerződés Romániának ítélte az alföld és a dombvidék peremén hózódó vásárvonal városait és az ezeket összekötő vasútvonalat Arad–Nagyszalonta–Nagyvárad–Székelyhíd–Érmihályfalva–Nagykároly–Szatmárnémeti érintésével Halmiig, majd Nagytarna falunál kelet felé fordulva, részben természetes határokkal leválasztva Máramaros déli részét a megyeszékhellyel (Máramarossziget) együtt. Ez Arad, Bihar és Máramaros vármegyék ketté, Szatmár és Ugocsa vármegyék kvázi háromba vágását jelentette.[1] Biharban a román oldalon Ant, Illye, Nagyszalonta, Tiszaradványpuszta,[2] Atyás, Oláhszentmiklós, Rojt, Körösszeg, Vizesgyán, Körösgyéres, Köröstarján, Biharszentjános, Bors, Kisszántó, Nagyszántó, Bihar, Pelbárthida, Biharfélegyháza, Diószeg, Csokaly, Székelyhíd, Érselénd, Érkenéz, Érsemjén, Érmihályfalva, Érkörtvélyes[3] és Piskolt települések külterületein húzódott a határ. Az esetek többségében az egyes települések közötti határmezsgyén húzták meg a határt, de gyakran előfordult, hogy az a falu birtokát kettévágta, esetenként lakott területeket hagyva egyik, vagy másik oldalon (pl. Geszt esete).[4] Így az államhatár településalakító tényezővé vált, új községhatárokat, falurészeket, vagy egész falvakat hozott létre. A Bihar megyei határszakasz áthaladt Kötegyán, Nagyszalonta, Geszt, Körösnagyharsány, Körösszeg, Berekböszörmény, Bors, Bagamér és Érsemjén községek határrészein, lakott területeket is leválasztva a községről. A kisebb lakott területek egyszerűen beolvadtak valamely más községbe, a nagyobbak önállósultak, így a magyar oldalon is létrejött egy Nagyszalonta[5] nevű település (a későbbi Újszalonta), a román oldalon pedig a korábban Geszt részét képező Tiszaradványpuszta lett önálló (a későbbiekben beolvadt Atyásba).

1920–1925

Az új határ, melyet nem történelmi, és nem természet-földrajzi választóvonalak mentén lett meghúzva funkcionálisan egységes területeket szel át, vármegyéket és járásokat szakít ketté, de sokszor az egyes községeket sem kíméli. Általánosságban megállapítható, hogy a közigazgatási rendszerben történő gyökeres változásokat maga a határ idézte elő. A nem határmenti területek szinte semmilyen változáson nem estek át, a román közigazgatás változatlan formában vette át őket. Ennek oka elsősorban az időhiány volt, a román hatóságok a lehető legrövidebb idő alatt akarták integrálni az új területeket, és így minimális közigazgatási módosításokra sem volt lehetőség. Ez azt jelenti, hogy jelentősen csak azok a járások változtak meg, amelyeket közvetlenül átszelt a trianoni határ. A nagy sietségnek még egy fontos bizonyítéka a magyar közigazgatási névanyag szinte teljes átvétele román fonetikus átírással. A statisztikai kerületek kivételével a közigazgatásnak minden korábbi szintje megmaradt, természetesen azoknak a román megnevezéseit használva:

·        vármegyék (Comitate)

·        törvényhatósági városok (Municipii)

·        járások (Plăşi)

·        városok (Oraşe)

·        községek (Comune)

·        falu (Sat)

A kettévágott Bihar vármegye 1920–1926 (Térképmellékletek II/6.)

A román közigazgatási névanyag

A román uralom alá jutott közigazgatási egységek névanyaga is érdekesen fejlődött. Az új közigazgatásnak hirtelen meg kellett „keresztelnie” minden szintű, a fennhatóságuk alá jutott egységet. Mivel ezeknek a területeknek korábban soha nem volt román adminisztrációjuk, általánosan elfogadott nevek sem léteztek, sok terület, település a különböző román forrásmunkákban különböző román népies neveken, különböző helyesírással, a magyar név fonetikus átírásával, vagy lefordításával, esetenként közvetlenül magyarul szerepelt. Azoknak az egységeknek, melyeknek jelentős létszámú román lakosa volt, általában volt román megnevezése,[6] ezeket hivatalosították. A román név nélküli települések neveit, fonetikusan átírták románra (pl. Székelyhíd – Săcheihid), vagy a magyar nevet lefordították (pl. Nagyfalu – Satu Mare). Mindez gyorsan, kapkodva ment végbe, rengeteg „bakit” szülve, később a névanyag jelentős részét felülbírálták, sok egység nevét románosabbra cserélték. A megyék szintjén teljes mértékben a magyar névanyagot alkalmazták fonetikus átírással, egyrészt, mert ezek általában hosszú évszázadokig fennálltak, beleivódtak a román köztudatba és egyben néprajzi tájként is léteztek a román lakosság számára is. Közülük három (Bihor – Bihar, Sălaj – Szilágy, Maramureş – Máramaros) változatlan formában napjainkig is hivatalosak.

A városok első román nevei is később „kozmetikázásra” szorultak. Nagyvárad a román köztudatban „Oradea Mare” néven élt. A város párja Kisvárda a trianoni Magyarországon fekszik, s így a város román neve is magyar történelmi kapcsolatokra utalt. Emiatt később elhagyták a „Mare” kiegészítést a névből.

A kisebb települések, járásközpontok, kis és nagyközségek nevei számos esetben változtak, az első román neveik sokszor „nem váltak be”, később ezeket románosabbra cserélték. Érmihályfalva előbb „Mihaifalău” lett, később pedig „Valea lui Mihai” (Mihályvölgye – visszafordítva), „Săcheihid” (Székelyhíd) lett később „Săcuieni Bihor” (bihari székelység – visszafordítva) stb. Számtalan példát lehetne felsorolni, sokszor még a valóban román települések nevei is változtak. Jó példa erre Érkenéz esete, melynek román népies neve „Chiniz” volt, s ez hivatalossá is vált, majd minden különösebb indok nélkül más nevet kapott: „Voivozi” lett. Talán a korábbi román név nagyon emlékeztetett a település középkori nevére (Kinizs), melynek magyar történelemi vonatkozása van, feltételezések szerint Kinizsi Pál szülőfaluja volt.[7]

Kniezsa István a román földrajzi nevek eredetéről készített térképe autentikus román névanyagot Biharban csak a Belényesi medence peremi részein talált. Ezeket a helyeket a magyarság nem népesítette be és így itt a 15–16. században románok telepedtek le. Ezeken a medenceperemi részeken kizárólagosan román helynévanyag maradt fenn, a magyarság ezt a vidéket egyáltalán nem lakta be, vagy esetleg ritkán lakott településterületük elsorvadt még a románok érkezése előtt.

A romániai Bihor vármegye 1920–1925 között

A törvényhatósági város funkció a román megfelelője a megyei jogú város, vagy helyi nevén „municípium” volt, de ez nagyobb részt csak titulus volt (és az ma is), az ilyen városok nincsenek kivéve a legfontosabb megyei intézmények hatásköre alól. Ebben a rövid időszakban a Partium egyetlen ilyen városa Nagyvárad volt.

A megyék kiterjedésbeli változásait az új határ okozta a belső határok változása jelentéktelen volt. Bihar megyének 78,6%-a került román fennhatóság alá (7.874 km2).

Az eredeti vármegyéből Magyarországon maradt a Sárréti, Berettyóújfalusi és Derecskei járás, továbbá az Érmihályfalvi járás egy községe (Bagamér), a Székelyhídi járás négy (Nagyléta, Kokad, Álmosd, Újléta), a Szalárdi járás egy (Kismarja), a Cséffai járás hét (Sarkadkeresztúr, Okány, Mezőgyán, Zsadány, Geszt, Biharugra, Körösnagyharsány), a Nagyszalontai járásnak pedig három települése (Sarkad, Méhkerék, Kötegyán).[8] Ellenben a Biharkeresztesi járásból mindössze négy község került a román oldalra (Bors, Biharszentjános, Nagyszántó, Kisszántó). A román közigazgatású Bihar 17 járás helyett így 13 járással működött tovább, amihez még Nagyvárad municípium társult.[9] Ezek nevükben nem és kiterjedésükben is csak annyiban változtak, hogy az új határhoz lettek igazítva. Hét járást (Margitta, Élesd, Magyarcséke, Belényes, Tenke, Bél és Vaskoh) ez nem érintett, mert nincs a trianoni határ közelében, öt járás területe kisebb lett (Érmihályfalva, Székelyhíd, Szalárd, Cséffa, Nagyszalonta) a tőlük leválasztott községek miatt, egy pedig nagyobb: a Központi járás, melybe beolvadt a négy Biharkeresztesi járásból származó község. A legnagyobb veszteség a két déli járást, a Nagyszalontait és Cséffait érte. Magyar oldalon ezeknek a maradékait egy járássá egyesítették (Cséffa-Nagyszalontai j.) román oldalon viszont ez nem történt meg, bár a Cséffainak alig több mint 8.000 lakosa maradhatott.[10] A Cséffai járásnak a Központi javára is le kellett mondania két területileg elszigetelődött községről (Vizesgyán, Körösszeg). A megye belső határa egy helyen változott. A Biharba ékelődő Szatmár megyei község (Érkörtvélyes), a trianoni határ miatt elveszítette területi kapcsolatát a saját megyéjével. Legegyszerűbb lett volna Biharba olvasztani, de nem ez történt, hanem a tőle keletre eső bihari község (Piskolt) külterületének Piskoltliget nevű északi részét leválasztották, és közvetlenül az államhatár mellett a mócvidékről lehozott román lakosokkal telepített falut hoztak létre Scărişoara Nouă (Újszkerisóra) névvel. Ezt a telepes falut Bihartól Szatmárhoz csatolták, így közvetlen területi kapcsolat jött létre Érkörtvélyes és Szatmár megye között.[11] E minimális terület elvestése után 7.854 km2-es területtel alakult meg a román közigazgatású Bihar megye.

A községek száma megyei szinten nem csökkent drasztikusan, mindössze 59 községet „vesztett” a megye, lényeges különbséget csak akkor tapasztalunk, ha megvizsgáljuk ezek nagy- és kisközségi rang szerinti besorolását. A Magyarországon maradt 59 községből mindössze hat darab volt kisközség, tehát ott maradt a 111 nagyközségnek majdnem fele (53), Romániához pedig 58 került, viszont a 380 kisközségből 376 került át. A községek számát tekintve továbbra is a Belényesi járás maradt a legnagyobb (62), a legkevesebb községgel rendelkező járás a Nagyszalontai lett (a Derecskei helyett) 10 községgel. Népszámlálás nem volt ebben a periódusban, de feltételezhető, hogy továbbra is az Élesdi járás maradt a legnépesebb, a legkevésbé népes pedig egyértelműen a Cséffai, kevesebb mint 10.000 lakossal.

A cséffai járásban ideiglenesen önálló községgé vált Geszt Romániához került része Tiszaradványpuszta néven (ezért szerepel ebben a járásban a hét elvesztett község ellenére 13 település), illetve a béli járásban eggyel kevesebb, mivel Bogy beolvadt a szomszédos Ökrös községbe.

Magyarországon számottevő bihari és szatmári területek maradtak[12] 4.563 km2-es területtel. Közvetlenül a trianoni döntést követően a magyar közigazgatás nem reagált a megváltozott helyzetre, azt megdöbbenés és hitetlenkedés fogadta. A csonka vármegyék joghatóságát nem szüntették meg, tekintet nélkül a megmaradt megyerész kiterjedésére.[13] Így még három évig (1923-ig) önálló megyék maradhattak a csak néhány községből álló Bereg, Arad, Torontál, Hont, sőt Ung is mely két községből állt. Ezekhez viszonyítva Bihar és Szatmár maradék részei nagynak számítottak, megmaradásuk egyelőre nem forgott veszélyben. Biharból 2.801 km2 maradt meg, a régi megyeterület 21,4%-a 59 községgel. Nagyszalonta megmaradt lakott részeiből megalakult a 60-ik község. Teljesen megmaradt a Sárréti, Derecskei, és Berettyóújfalusi járás, a Biharkeresztesinek a zöme, a Cséffainak és a Szalontainak szinte fele, valamint töredékek a Székelyhídi (4 község), az Érmihályfalvi, ill. a Szalárdi járásból (egy-egy község). A megmaradt részen változatlan kiterjedéssel kezdte meg működését „csonka”-Bihar megye, Berettyóújfalu község pedig megyeszékhely lett. A járások beosztását korrigálni kellett, csak a sárréti és a biharkeresztesi megmaradt része működött tovább változatlanul. A Cséffai és Nagyszalontai járások maradékait egyesítették 1926-ban Cséffa-Nagyszalontai járás néven (előbb Okány, majd Sarkad székhellyel), a Berettyóújfalusi elvesztette Pocsaj és Esztár községeket. A Székelyhídi járás maradéka kiegészült az Érmihályfalviból itt maradt Bagamérral, továbbá három községgel a Derecskei járásból (Hosszúpályi, Monostorpályi, Vértes). Székelyhídi nevű járás ezután mindkét országban működött, a magyarországinak Nagyléta volt a székhelye. A Derecskei járást a veszteségeiért a két Berettyóújfalutól elszakított községgel és a Szalárdi járásból itt maradt Kismarjával kárpótolták. Eszerint a vármegye hat járással működött tovább.

1925–1940

A 20-as évek elején számos tanulmány született,[14] hogy hogyan kellene átalakítani az Ókirályság és az újonnan szerzett területek közigazgatását, hogy az egységessé váljon és kiszolgálja egyben a románok nemzeti érdekeit. A bizottságot, mely ezt vizsgálta V. Meruţiu vezette. A korábbi erdélyi megyéket az alakjuk, a megyeszékhelyek szélső helyzete (pl. Nagykároly) és az „idegen elemek” magas aránya miatt bírálták.[15] Sok vita után a megye és a járásrendszer fenntartása mellett döntöttek. Végül 1925. június 14-kén fogadták el az új közigazgatási törvényt, amely meghatározta Románia új megyebeosztását. Ekkor Romániában összesen 71 megye, 429 járás, 197 város és 15981 falu létezett. Az erdélyi megyék többségét megtartották,[16] a négy partiumi megye továbbra is fennmaradt, de kiterjedésük és járásbeosztásuk sokat változott. Országosan tíz megyék feletti tartományt (ţinut) is létrehoztak, közülük a partiumi megyéket a Körös (Crişana) tartomány foglalta magába. A tartományoknak a régi magyar kerületekhez hasonlóan inkább csak statisztikai szerepkör jutott. E román közigazgatás első változata amolyan kísérletnek tekinthető, 1929-ben szükségessé vált a hibák kijavítása. Az újabb reform (D. nr. 4036/1929.) igazából csak megerősíti az előbbit, minimális területi változásokat eszközölve.[17] 1936-ban újabb reform következett, amely a járásokat rajzolta át, sok újat megalkotva és létrehozták a több faluból álló községeket. Végül 1938-ban újabb reform következett, mely a decentralizálás jegyében visszaállította a megyék fölötti tartományokat (pl. Szamos – Someş), és azokat jogi személyiségekké is tette.[18]

A közigazgatási reformmal egy időben a területi egységek neveit is sok esetben megváltoztatták, mint ahogy azt az előző fejezetben leírtam, ekkor kaptak románosabb nevet (pl. Sătmar – Satu Mare, Săcheihid – Săcuieni Bihor, Lăpuşul Unguresc – Târgu-Lăpuş, Mihaifalău – Valea lui Mihai stb). A legtöbb változatás napjainkig érvényben maradt. Egy 15 éves időszakban négy reform követte egymást, ettől függetlenül az időszakot egységesnek tekinthetjük, mivel inkább csak a jogi keretek változtak, a területi struktúrák változásai minimálisak voltak. Az újabb reformok csak „finomítottak” az előzőeken.

A következő területi szinttel jöttek létre:

·        tartomány (Ţinut)

·        megye (Judeţ)

·        municípium (Municipiu)

·        járás (Plasă)

·        város (Oraş)

·        község, falu (Comună, sat)

A tartományokat az 1925-ös reform hozta létre, de tartalommal nem töltötték meg őket, csak majd 1938-ban, de köztudatba való kerülésüket ekkor határmódosítások és a második világháború kitörése akadályozta meg. Végül is csak statisztikai jelentőségük volt. A Partium területe a Körösök (Crişuri) tartományba került. Neve később változott, 1938-ban a Szamos-Körös tartomány hat megyéből állt: Bihar, Kolozs, Máramaros, Szamos, Szatmár és Szilágy. Kiterjedése nagyon emlékeztet a jelenlegi Észak-nyugati Fejlesztési Régióra, azzal a különbséggel, hogy ez nélkülözte Naszódot, illetve azt részlegesen Szamos helyettesíti.

1929-től 1931-ig a tartományokat miniszteri igazgatóságok helyettesítették. A Partium ekkor megosztott volt, hiszen Bihar a Temesvári, míg a többi megye a Kolozsvári igazgatóság felügyelete alá tartozott. Ezek nem voltak arányos egységek, a Temesvári a kisebbek közé tartozott, mindössze öt megyével (Bihar, Arad, Temes-Torontál, Krassó és Szörény), addig a Kolozsvári a Bukarestivel vetekedve a legnagyobb volt az országban. 18 megye tartozott hozzá, köztük a tanulmány által érintett Kolozs, Máramaros, Szamos, Szatmár és Szilágy.

A megyék rendszerét az új román közigazgatás nem változtatta meg lényegesen, azt lehet mondani, hogy a magyar megyerendszer öröklődött át, ezeknek csak a kiterjedése változott. Bihar és Szatmár területe egyaránt csökkent, Szilágy ellenben jelentősen megnövekedett.

A kettévágott Bihar vármegye 1926–1940, 1944–1950 (Térképmellékletek II/7.)

A területi változások következtében a megyék között lévő területi különbségek csökkentek, de a legnagyobb, mondhatni „domináns” megye továbbra is Bihar maradt. Területe azonban jelentősen csökkent (445 km²-vel, 6 %-al), új területe 7.409 km²-t tett ki. A megyehatár három helyen változott, északon elvesztette az egész Érmihályfalvi járást (melyet Szilágy megye kapott meg) 12 községgel, keleten az Élesdi járás két községét (Királyhágó és Körösfeketetó) a Kolozs megyei Körös (majd 1930-tól Bánffyhunyadi) járáshoz csatolták, délen viszont Arad megye Kisjenői járásától megkapta Talpas községet. Tehát két helyen veszteség, egy helyen pedig területi nyereség könyvelhető el, 14 elveszített községgel szemben egyet kapott. A két kisebb módosítás (a déli és a keleti) ésszerű okokkal megmagyarázható, e községeknek könnyebb a kapcsolattartás az új megyék irányába. Az erősen magyar többségű Érmihályfalvi járás elcsatolása, a Bihar megyei román többség kialakításának a jegyében történt. A csonka-Bihar megyében korábban a románok és a magyarok aránya szinte azonos volt, de ezzel a veszteséggel (kb. 25.000 magyar élt ebben a járásban), a románok biztos többséghez jutottak.

Korábban Biharnak 12 járása volt, melyet Nagyvárad municípium egészített ki. 1925-től a járások száma 14-re nőtt. A román politika megpróbált új, hagyományosan román népességű településeknek is központi funkciót adni, abban a reményben, hogy ezek majd igazi román városokká fejlődnek. Ilyenre Biharban Barátka a jó példa, bár, ahogyan a többi megyében sem, ez a járásközpont sem létezett öt évnél tovább. Ezek a települések nem voltak képesek polarizálni a környéküket, nem rendelkeztek és nem is tudtak kiépíteni valós vonzáskörzeteket. Új járásokkal a Sebes-Körös völgyben próbálkoztak, az élesdi és a központi egységek újjászervezésével. Az Élesdi járás településeinek száma 50-ről 20-ra csökkent, keleten 19 faluval megalakult a Barátkai járás,[19] nyugaton pedig 11 településsel járult hozzá a Mezőtelegdi járás kialakításához. A Központi járás neve Váradszőllősire (Seleuş) változott, ez visszaadta a Cséffai járásnak a korábban tőle szerzett Körösszeget és Vizesgyánt, és még két további községet (Váradpósa, Váradles),[20] keleten pedig a Mezőtelegdi járást egészítette ki.  A Barátkai és a Cséffai járások 1930-ban megszűntek.

A továbbiakban a megye 12 járással,[21] egy municípiummal (Nagyvárad) és két várossal (Nagyszalonta, Belényes) működött. A legkisebb, Cséffai járás jórészt a Nagyszalontaiba olvadt be. A Vaskohi és a Székelyhídi járások kivételével mindegyik kiterjedése változott még 1925-ben, vagy 1930-ban. A Nagyszalontai járás megkapta a Cséffai járás 10 községét (a 11-ből), viszont a járásszékhelyet Nagyszalontát várossá nyilvánították. A Tenkei járás átengedte Biharsályit a Központinak, viszont megkapta Nyárszeget a Cséffaitól és Talpas községet Arad megyétől. A Béli járás Havaspoklos községet adta át a Belényesinek, amelyből viszont kivált a várossá nyilvánított járásközpont. A Magyarcsékei járás két községgel lett „rövidebb”, Biharszenttelket a Központiba, Kiskopácsot pedig a Mezőtelegdibe sorolták. A Margittai járás két községet Sárszeg, Hőke adott át a Szalárdinak, amely viszont négyet (Borszeg, Tataros, Felsőtótfalu, Szóvárhegy) engedett át a Telegdinek. A Központi kettőt nyert (egyet-egyet a Tenkei és a Magyarcsékei járástól), 13-at viszont vesztett (Köröskisújfalu, Köröskisjenő, Mezőbottyán, Kabaláspatak, Mezőszabolcs, Mezőtelegd, Pusztaújlak, Pósalaka, Mezőszakadát, Szaránd, Kegyek, Borostelek, Telkesd) amelyek a Telegdi járás részeivé váltak. Az Élesdi járásból két községet elvettek Kolozs megye, 11-et pedig a Telegdi járás számára (Élesdszurdok, Serges, Vércsorog, Várfancsika, Izsópallaga, Kőalja, Cécke, Mezőtelki, Örvénd, Kövesd, Cigányfalva). Így az új Mezőtelegdi járás 13 községet a Központi, 11-et az Élesdi, négyet a Szalárdi, egyet pedig a Magyarcsékei járástól kapott. Általánosságban megállapíthatjuk, hogy a számos kis változás ellenére a járások hálózata nem alakult át gyökeresen, a „magyar örökséget” vitte tovább.[22]

A megyeszékhely Nagyvárad (82.687 fő) továbbra is megtarthatta a municípiumi rangját, két település (Belényes, Nagyszalonta) pedig városi rangot kapott. Nagyszalonta (15.297) mint a megye második legnagyobb települése, Belényes pedig, mint az egyetlen városias nagyközség (4.293 fő) ahol a román lakosság többségbe került, valamint hatalmas vonzáskörzete révén nyerte el ezt a rangot.

A megyehatár változás és a várossá nyilvánítás miatt a községek száma 15-el csökkent (432-ről 417-re), de a belső járások szerinti eloszlásukat még más tényezők is befolyásolták. A megye területén öt új község jött létre: Sólyómkővár (Şinteu) Sólyomkőpestesről (Peştiş) vált le, Jádremete (Remeţi) pedig Remetelórév (Lorău) része volt korábban (mindkettő az Élesdi járásban található). A Telegdi járásban Orviseltanya (Orvişele) válik el Tatarostól (Brusturi), a központiban Mácsapuszta (Livada de Bihor) Váradlestől (Leş), a Nagyszalontaiban pedig a hegyekből lehozott román (móc) telepesekkel alapítottak falut Avram Iancu (Tamáshida Keményfok nevű határrészén) néven.[23] Összesen öt település vesztette el az önállóságát, közülük három a Székelyhídi járásban (Kóly és Kiskágya községek beolvadtak Nagykágyába, Jankafalva pedig Bihardiószegbe), egy a Központiban (Hegyközkovácsi beolvadt Bihar községbe), egy pedig a Nagyszalontaiban (Tiszaradványpuszta beolvadt Atyás községbe). A megye térképének az átrajzolása után a legtöbb községgel működő járás továbbra is a Belényesi volt (62), a legkevesebbel pedig immár a Székelyhídi rendelkezett (11).

1940–1945

1940 augusztusában megszületett a „második Bécsi döntés” melynek során Erdély északi, kisebbik fele (a terület 42,7, ill. a lakosság 43,2%-a) visszakerült Magyarországhoz (43.492 km2). Ez a Partium területének a nagyobb részét csatolta vissza, csak Bihar megye déli részét hagyta meg Romániának.[24]

Szatmár és Bihar egyesültek a korábban Magyarországon maradt részeikkel, de ez utóbbi így is csonka vármegye maradt. Dél-Bihar Románia keretében megyévé alakult.

A magyar közigazgatás a visszaszerzett területek adminisztrálásában három megfigyelhető utat követett:

·        az egyik a Trianon előtti állapotok visszaállítása (a szétvágott községek, járások, megyék újra egyesítése, a telepes falvak felszámolása stb.);

·        bizonyos, románok által végbevitt változások elfogadása (olyan területi struktúrák megtartása, melyek ésszerűbbnek tűntek a Trianon előtti magyar állapotnál);

·        az új helyzethez alkalmazkodva új, eddig nem létező területi elemek bevezetése (új községek az új határ miatt, új járások és járáskiigazítások).

A Partium közigazgatásában számos módosulást a régi határ megszűnése, valamint az új határ kijelölése indított el. Egyesültek a korábban megcsonkított járások (pl. Érmihályfalvi), kiegészült és különvált egymástól a korábban mindkét oldalon létező Cséffa-Nagyszalontai[25] járás, egyesülhetett a mindkét oldalon létező Székelyhídi járás stb.

A kettévágott Bihar vármegye 1940–1944 (Térképmellékletek II/8.)

Az új államhatár bihari szakasza Kötegyán és Ant települések között indult, délen közvetlenül határolta Nagyszalontát, kettészelte a körülötte lévő járást, Nagyváradot délről elkerülve a Sebes-Körös völgyébe fordult, ahonnan a Kalotaszeg irányában folytatódott. Sok bonyodalmat okozott, főleg a román oldalon, hogy a határ nem a völgytalpon, se nem a Királyerdő-hegység gerincén futott, hanem annak az északi völgylejtőjét középen szelte át. Így maga a völgy magyar oldalra került, az összes infrastrukturális hálózattal együtt, a hegyoldalban lévő települések viszont nagyobbrészt Romániában maradtak. Ezek a falvak a hegy mögötti megyéhez és járásokhoz lettek csatolva, miközben a kevés úthálózatuk mind a völgy irányába volt kiépítve. Ezek a makadám utak a patakokat, folyócskákat követve, mind a magyar határhoz vezettek, ahol korábban e néhány falut a völgy alján lévő országútba kötötték be. Ez a párhuzamos, semmibe vezető úthálózat ezeknek a falvaknak még az egymás közötti forgalmát sem igen tette lehetővé, a hegyen túli területekre pedig sok esetben csak ösvény vezetett át. Ezt csak fokozta, hogy a tőlük légvonalban csak 10–15 km-re fekvő vasút elérhetetlenné vált, a hegyen túli vonalak (melyek 60–80 km-re voltak) csak kisforgalmú szárnyvonalak (Vaskoh–Illye vonal) voltak. A határ Biharban a Nagyszalontai, Központi, Telegdi és Élesdi járásokat szelte ketté. Akárcsak a régi határ ez is településeket vágott ketté. Átszelte például a Váradtól délre fekvő tanyavilágot (Váradles és Biharsályi övezetében), és több a hegyoldalban, szétszórt gazdaságokból álló községet megosztott. A Magyarországhoz került Rév község hegyoldalban lévő részeiből a román oldalon megalakult Révtízfalu (Zece-Hotare) és Tomnatek (Tomnatic) község, Jádremete község Romániához került részén Remeţi-Poiana község, Erdődámos (Damiş) viszont pont ketté lett vágva, mindkét oldalon önálló községként működve. Bihar belső részein pedig kettő jött létre: Poiana Tăşad (Kiskopácsból vált ki) a Magyarcsékei, és Criştioru de Sus (Felsőbiharkristyór) Biharkristyórból a Vaskohi járásban.

Ebben az időszakban is két törvényhatósági város létezett a Partiumban: Nagyvárad (92.942 fő) és Szatmárnémeti (52.011 fő). Ezek ekkor kapták vissza a valódi megyei jogú város funkciót, mivel a korábbi román municípiumi jog nem jelenti a megyei törvényhatóságtól való függetlenséget. A városok kiterjedése megfelelt a Trianon előtt állapotoknak (48, ill. 155 km²).

Bihar vármegye jelentős területet örökölt ugyan a magyarországi részei révén (2.801 km²), sőt a magyar közigazgatás az Érmihályfalvi járást is visszacsatolta Szilágy megyétől, de Dél-Bihar elvesztése így is deficitessé tette az átalakulást. A Trianon előtti megye területének 61,5%-t foglalta magába, teljes területe (Nagyváraddal együtt) ekkor 6.559 km² volt. A szinte kereken 4.000 km²-es veszteséggel együtt még mindig a legnagyobb partiumi törvényhatóság maradt, bár területileg már megközelítette a teljesen kiegészült Szatmár vármegye. Magyarországtól a teljes megyerészét visszakapta, de Romániában maradt a teljes Vaskohi, Belényesi, Magyarcsékei, Béli és Tenkei járás, továbbá kilenc község[26] a Szalontai, hat a Központiból,[27] 12 a Metőtelegdiből,[28] és hat az Élesdiből.[29] Összesen 238 község (az újakat nem számítva) és egy város (Belényes) maradt a román oldalon. Az Érmihályfalvi járástól ellenben 11 (Piskoltliget telepes falut a magyar közigazgatás megszüntette), a magyarországi járásoktól 60 község került vissza.

A magyar közigazgatás elfogadott a románok által foganatosított három kisebb módosítást, Nagyszalonta várossá válását, két község (Királyhágó és Körösfeketetó) Kolozshoz való csatolását, és Érkörtvélyes beolvadását az Érmihályfalvi járásba.

A magyar közigazgatású Bihar egy várossal és 12 járással működött.[30] A Telegdi járás maradékát megszüntették és az ugyancsak csonka Nagyváradiba és Élesdibe olvasztották be. A Központi járás neve Nagyváradira módosult. Az Érmihályfalvi járás újra kiegészült Bagamérral, a „magyarországi” Székelyhídi járás négy községe[31] beolvadt a „valódi” Székelyhídiba, három pedig a Derecskei járásba,[32] ami viszont egy községet (Kismarja) a Nagyváradi járásnak adott át. A Szalárdi járás egy községhez a Székelyhídi (Biharcsanálos), hét másikhoz[33] pedig a megszűnő Telegdi járástól jutott. A Sárréti járásból Bakonszeg községet csatolták a Berettyóújfalusihoz. A Biharkeresztesi járás nem kapta vissza korábbi községeit a Nagyváraditól, sőt oda csatolták Nagykerekit és Nagyzomlint is, Újiráz pedig visszakerült a Berettyóújfalusihoz. A Margittai járástól Forduló és Almaszeghuta községek az Élesdi járásba kerültek, akárcsak a korábbi Telegdi járástól Kövesd, Örvénd és Mezőtelki. A Nagyváradi járást, a Központi maradéka, továbbá kilenc Telegdi,[34] egy Derecskei, egy Biharkeresztesi és egy Cséffa-Nagyszalontai járásbeli (Körösnagyharsány) község egészítette ki. Az újjáalakuló Cséffai járás nyolc községet a román Szalontai,[35] négyet pedig a magyar oldalról[36] olvasztott magába. A Nagyszalontai járás nyolc községgel alakult meg, kettő a román (Marciháza, Madarász – ezek különálló testként jelentek meg), hat a magyar oldalról került ide.[37]

A megye egyetlen városának, Nagyszalontának 15.595 lakosa volt. A határváltozás révén, Bihar 238 községet vesztett, 71-et nyert, így községszáma 256-ra csökkent. Közülük 98 nagy-, 158 pedig kisközség volt. Feltűnő a nagyközségek magas aránya (38,3%), ami a települések viszonylag nagy átlagméretét vetíti előre. Az Élesdi, Nagyváradi, Margittai és Szalárdi járásban a kisközségek, a többire a nagyközségek túlsúlya jellemző. Három község lakosainak száma meghaladta a 10.000 főt: Sarkad (12.633), Berettyóújfalu (11.781) és Derecske (10.399),[38] mindhárom község a csonka-magyarországi megyerészben található. A megyében két község szűnik meg: Piskoltliget (Érmihályfalvi j.) beolvad Piskoltba, Mácsapuszta (Nagyváradi j.) beolvad Váradlesbe. Két új község jön létre: Újsástelek Sástelekről válik le (Margittai j.), Hegyközkovácsi pedig Biharról (Nagyváradi j.). A járások közül a legtöbb község a Nagyváradi és az Élesdi (45), a legkevesebb pedig a Sárrétiben és a Szalontaiban volt (8). A községek átlagos lélekszáma elég magas: 1.686 fő.

A Romániában maradt Bihar területi változásait csak az új határ megjelenésének köszönheti, a belső határai nem változtak. A román közigazgatás önálló megyét szervezett belőle, melynek területe pontosan 4.000 km2 volt. Megyeszékhelye, s egyben egyetlen városa Belényes lett 7.828 lakossal.[39] Tulajdonképpen „kényszermegyének” tekinthető, mint amilyen korábban a magyarországi Bihar és Szatmár volt. Nagyon kedvezőtlen volt a földrajzi fekvése, egy fél medencét foglalva el, csak nyugati irányban nyitott, ahol viszont az államhatár zárta le. Románia belső részei felé, csak kevés, hágókon átvezető úttal kapcsolódott. Vasútvonala alig volt, Arad irányából Illyén keresztül Vaskohig volt kiépítve egy helyi érdekű vonal, és ennek egy szárnyvonala Pusztahollód–Magyarcséke–Nagyvárad között, amelyek forgalma elhanyagolható. Ez a megye öt teljes járásból (Béli, Belényesi, Magyarcsékei, Tenkei, Vaskohi), egy városból és négy csonka járásból (Nagyszalontai, Központi, Telegdi, Élesdi) alakult meg. A csonka járásokat kivétel nélkül megszüntették és beolvasztották másokba. A Szalontai járás kilenc községe a Tenkei, a Központi járás öt községe a Magyarcsékei, egy pedig a Tenkei, a Telegdi járás 12 községe a Magyarcsékei, az Élesdi járás hat községe pedig a Belényesi járáshoz került. A belső járáshatárok csak egy helyen változtak, Olcsa község átkerült a Béli járástól a Tenkeihez. A Vaskohi járás kiterjedése érintetlen maradt.

A Királyerdő-hegység északi lejtőjén fekvő 18 falu, melyek a Magyarcsékei és a Belényesi járáshoz kerültek, izoláltak voltak, folyamatos kapcsolattartási gondokkal küszködtek. Egy község szűnt meg a Vaskohi járásban, ahol Kakucsány Gyegyesénybe olvadt. A megye 245 községének az átlagos mérete kicsi volt (745 fő). A községek számát tekintve a Belényesi járás maradt a legnagyobb (68), de a legkisebb községszámú Béli járás is viszonylag magas (31) értékkel tűnik ki.

1945–1950

Ez a zűrzavaros átmeneti időszak a területi közigazgatási rendszerben is bizonytalanságot okozott. Az ekkor érvényben lévő felosztások csak átmenetinek voltak tekinthetők. A korszak elején még tartott a második világháború, majd a megszállások időszaka következett. 1944 szeptemberében és októberében a magyar és német hadsereg kiürítette Észak-Erdélyt, amely szovjet megszállás alá került. Az ideiglenes szovjet katonai közigazgatás a magyar területi struktúrákat érintetlenül hagyta ugyan, de azok csak jelképesen léteztek, a polgári közigazgatás fel volt függesztve. 1945 márciusában a szovjet megszállókat románok váltották fel, ők a világháború előtti román közigazgatást állították vissza. A korábban kettévágott bihari részeket egyesítették, viszont a trianoni határ mentén újra szétvágták.

A békeszerződésre kiutazó magyar delegáció megkísérelte a Partium megmentését, ehhez Jakabffy Imre, az Államtudományi Intézet munkatársa szolgáltatott háttértanulmányokat. Három változat készült, az első kettő egyaránt 22.000 km² megtartását célozta meg. Mindkét változat igényt tartott Bihar, Szatmár és Szilágy megyékre, az egyik változat ezeket Kolozsvár irányába, míg a másik Arad irányába tolta volna ki. Készült egy kisebb igényű változat is, mely csak fele akkora területet célzott meg, ez Szatmár megyét, Szilágy nyugati, Bihar északi és Arad határmenti peremét igényelte. Főleg az oroszok ellenállása miatt végül az 1947-es Párizsi békeszerződés a trianoni határokat hagyta érvényben, a magyar tárgyalófélnek még az utolsó területi igényét sem teljesítették (Érmellék, Nagyvárad, Nagyszalonta, Arad, Szatmár megye). Ennek okaként az utókor Románia Besszarábia miatti kárpótlását látja, de valószínűleg az sem volt hatás nélküli, hogy a békeszerződés idején Romániában már megvalósult a szovjetbarát kommunista berendezkedés, míg Magyarország kormányát ekkor még nem a kommunista, hanem a Kisgazda párt vezette.[40]

Ezzel véglegesen visszaállt az 1940 előtti állapot. Eközben megtörtént Romániában is a kommunista-sztálinista hatalomátvétel, az új ideológiai rendszer a következő évtizedek közigazgatási tervezésére is rányomta a bélyegét.

1950–1968

Az 1950 és 1968 közötti időszakot Romániában a tartományok korszakának nevezhetjük. 1950 szeptemberétől[41] a román kommunista-sztálinista vezetés szovjet mintájú közigazgatást vezetett be. Felszámolták a megyerendszert és helyette a korábbinál két-háromszor nagyobb egységeket vezetett be. A közigazgatást teljesen gazdasági szempontoknak megfelelően alakították, a cél a közigazgatásban is az üzemméret növelése volt. Ekkorra lezárul az üzemek államosítása, megindulnak az ötéves tervek, a nehézipar fejlesztése kerül a középpontba. Románia ipari középhatalommá kívánt válni (a vas és acél országává), ehhez viszont hiányoztak az igazi nagy, többszázezer lakosú regionális ipari központok. Ilyen vonzásközpontok kialakulásához az addigi megyerendszer nem volt alkalmas, átlagos területük és népességszámuk túl kicsi volt (4.000 km², 300.000 fő). A cél az volt, hogy az országot átlagosan két-három megyét kitevő, legkevesebb 10.000 km² területű és 1.000.000 fő átlaglakosságú tartományokkal fedjék le. A nagy terület továbbra is megkövetelte a középszint megtartását, azokat rajonoknak nevezték, területük elvileg 1.000 km², lakosságuk 100.000 fő kellett volna hogy legyen. A rajonok lettek az államhatalom legfontosabb helyi szervei. Minden tartomány számára alapvető követelmény volt, hogy valamilyen gazdasági ágazatban országos jelentőségű teljesítményt nyújtson. Megkezdődött falvak rajonokba való sorolása (rajonálás), s egy-egy kiemelt központ körül a rajonok tartományokba való csoportosítása.[42] A rajonok nem csak közigazgatási, de gazdasági és tervezési alapegységek is lettek. Tartományi központoknak általában az 50.000–120.000 lakosú nagyvárosokat választottak, amelyeket aztán szédületes ütemben fejlesztettek, hogy mihamarabb mindegyik lakosságszáma lépje túl a 100.000 főt, a rangjukat vesztett korábbi megyeszékhelyek viszont stagnálni kezdtek. Mint ahogyan az majd később kiderült, a tartományi rendszernek az egyetlen sikere az volt, hogy kialakította az ország regionális központjait, Bukarest ellenpólusait, viszont a közép- és kisvárosi hálózat szinte semmit nem fejlődött, a rurális övezetek leépülése pedig ekkor kezdődött meg.

A Nagyvárad (Körösvidék) tartomány 1950–1968 – Bihari részek (Térképmellékletek III/1.)

A területi és lakosságszámot illető kitűzött célokat a tartományok és a rajonok nagyon nehezen érték el, hiszen minden terület, város, korábbi megyeszékhely pártfunkcionáriusai azért lobbiztak (nem minden önös cél nélkül), hogy ők válhassanak egy tartomány, vagy rajon központjaivá. Így nem csoda, hogy a tartományok száma túl sok lett, akárcsak a rajonoké, s főleg ez utóbbiak azután állandó változásban voltak, egyesek megszűntek, helyettük mások alakultak.

A változásokat serkentették az alapos tervezés hiányosságai is, a kialakított tartományok sokszor hegygerinceken íveltek át, egymástól erősen különböző területeket kovácsoltak össze, ami működésüket gyakran megnehezítette és ellehetetlenítette. Talán úgy gondolták, hogy a szocialista fejlődés útjába nem állhatnak 2.000 méteres gerincek (pl. Radnai-havasok), de a kiépítetlen infrastruktúra, a viszontagságos időjárás (mely hónapokra megbéníthatta a forgalmat) rácáfolt ezekre. Nem csoda tehát, hogy 18 év alatt öt közigazgatási reform is történt. Az 1950-ben érvénybe lépő felosztás két év múlva érvényét vesztette, 1952 szeptemberében érvénybe is lépett az újabb felosztása az országnak.[43] Ez a változat is csak négy évig maradt érvényben, 1956-ban újra megváltoztatták,[44] majd 1960-ban negyedjére is.[45] Ez az utolsó változat tartott ki a legtovább, az 1968-as újra megyésítésig.

A tartományok nem csökkentették a meglévő regionális különbségeket, azok tovább nőttek, főleg az egyes egységeken belül. Ez a rendszer nem támogatta kis- és középszintű központok fejlődését, csak a nyersanyagtermelésre és a tartományok székhelyeire koncentrált. Létrehozott országszerte kb. 15 növekedési pólust, de a „piramis” alját meggyengítette. Az egész rendszer területidegen volt, s bár elindította az iparosítást, hamar annak a kerékkötőjévé is vált. Az állandó változások miatt sem tudott létrehozni egy jól konszolidált térszerkezetet, ezért törvényszerű volt a megszűnése és az ország közigazgatásának visszahelyezése a régi alapokra. A megyerendszer restaurálásával a középszint megerősítését kívánták elérni, s utólag megállapíthatjuk, hogy a tartományokkal ellentétben a megyék sikeres közigazgatási egységek lettek. A négy tartományi felosztás közül az utolsó kettő tekinthető kiforrottnak, számunkra a jelentőségüket az is növeli, hogy ezek működése idején tartottak Romániában népszámlálásokat (1956, 1966). A két utolsó változatot bővebben elemzem.

Ebben az időszakban a közigazgatásnak a következő szintjei léteztek:

·        tartomány (Regiune)

·        tartományi város (Oraş regional)

·        rajon (Raion)

·        rajoni város (Oraş raional)

·        városjellegű községek (Comune urbane)

·        községek (Comune), falvak (Sate)

1950–1952

Az 1950-es tartományi felosztás teljesen kiforratlan volt, egymással sokszor összeegyeztethetetlen területeket kapcsoltak össze, melyek nem alakulhattak egységes gazdasági régióvá. Országos szinten 28 tartomány jött létre, 11 Erdély területén (a rajonok száma 66 volt), köztük a Partiumot érintő Nagybánya (Baia Mare), Radna (Rodna), Bihar (Bihor), Arad (Arad) és Kolozsvár (Cluj) tartományok.

A tartományok átlagos mérete 8.400 km² lett (elmaradt a korábban tervezettől). Mint látható a nagyobb egységekre való felosztás nemhogy csökkentette volna a Partium megosztottságát, hanem még növelte is. Partiumi területek kerültek Nagyvárad, Nagybánya, és nem partiumi központok: Kolozsvár, Arad, sőt még Beszterce vonzáskörébe is. Három valóban Partiumi város: Szatmárnémeti, Zilah és Máramarossziget elveszítették a székhely funkciójukat.

Bihar tartomány tulajdonképpen Bihar megye örökösének tekinthető, ez kibővült Szilágy megye nyugati részével (Szilágysomlyóig), délen viszont területeket adott át Aradnak (Körös, Honctő és Borosjenő rajonoknak). A tartomány egyetlen és megkérdőjelezhetetlenül jelentős központja Nagyvárad volt. Nyolc rajonra bomlott, ezek központjai Székelyhid, Margitta, Szilágysomlyó, Nagyvárad, Élesd, Nagyszalonta, Belényes és Vaskoh (Lonka-Vaskoh rajon) voltak.

1952–1956

A számos tervezési hiba megkövetelte az azonnali beavatkozást, amely a tartományi rendszert életképessé teheti. Erre 1952 szeptemberében került sor. Tíz tartományt megszűntettek, így a tartományok száma országosan 18-ra csökkent, átlagos méretük pedig 13.000 km²-re nőtt. Ekkor a Partium területe már csak négy tartomány között lett felosztva, mivel a történelmi Máramaros Nagybánya tartományon belül egyesült. Bihar tartomány neve Nagyváradra (Oradea) változott. Más jelentős területi változás nem történt. Az új területi konfiguráció számos hibát kiküszöbölt, a partiumi tartományok is megközelítőleg felvették azt a formát, amit a korszak végéig tartottak. Közülük Arad tartomány volt csak a kakukktojás, amely rendelkezett ugyan egy tartományszékhelynek megfelelő várossal,[46] viszont annak nem volt elég nagy hinterlandja, a terjeszkedésnek pedig határt szabott Temesvár és Nagyvárad közelsége. Arad tartomány szinte Arad megye kiterjedésének felelt meg. A rajonbeosztás gyakorlatilag nem változott, a Partiumban ugyan azok az egységek alkották a tartományokat, mint 1952 előtt.

1956–1960

Az 1956-os területi reform egy jelentős változást hozott: az eredeti koncepcióba nem illő két tartományt (Arad és Bârlad) megszüntette. Aradot a Temesvári (oda került Arad város is) és a Nagyváradi tartományok között osztották fel. Országos szinten a tartományok száma tehát 16-ra csökkent, átlagos méretük 14.800 km²-re nőtt (folyamatosan megfigyelhető az „üzemméret” növekedése). Három tartomány osztotta fel egymás között a Partiumot: a Nagyváradi, Nagybányai és a Kolozsvári.

Ez a „véglegesnek” tekinthető kierjedés azt mutatja, hogy mindhárom esetben sikerült elérni az előirányzott minimumot (10.000 km²), de az átlagterületet sem a Nagyváradi, sem pedig a Nagybányai nem tudta elérni, a megkívánt népességszámtól (1.000.000 fő) pedig mindkettő messze állt. A Nagyváradi tartomány az egész időszakban agrárjellegű volt, amit Nagyvárad ipara, továbbá bauxit, ritkafém és lignitbányászat egészített ki. A rajonok száma a Partiumban 34 volt, átlagos népességszámuk pedig 83.000 fő. Ez elmarad ugyan az előirányzott 100.000 főtől, de még így is túlszárnyalja kissé az országos átlagot (81.800 fő). A falvakat egymással csoportosították, amit az is elősegített, hogy már megtörtént a termőföldek államosítása, a termelő szövetkezetek (kollektívák) kialakítása is folyamatban volt, így nagyobb termelőegységeket tudtak kialakítani. Átlagosan három falu alkotott egy községet, lakosságuk pedig 2.000 fő körül alakult. Közülük néhány nagyobb méretűt, amelyek iparral is rendelkeztek városias községeknek nyilvánítottak, abból a célból, hogy a jövőben többlettámogatások révén iparosodjanak, és valódi városokká alakuljanak. Mivel nem volt hosszú távú koncepció és az egyes közigazgatási reformok alkalmával más és más községek kaptak ilyen rangot, ill. a fejlesztések is rendre elmaradoztak, az ilyen községeknek csak kis hányada vált később várossá.

A Nagyváradi tartomány, a kisebbek közzé tartozott, országos szinten (Sztálin tartománnyal holtversenyben) a 11-ik helyet foglalta el (12.450 km2), ez az ország területének az 5,2%-át tette ki. A lakosok száma alapján a 12-ik helyet foglalta el (858.743 fő), a teljes lakosságszám 4,9%-val. Az 1920-as Bihar vármegyénél így is 36%-al volt nagyobb. Bihar megye legnagyobb kiterjedéséhez viszonyítva,[47] két helyen növekedett lényegesen, északkeleten Szilágy megye, délen pedig Arad rovására, a kolozsi és a szatmári határ szinte érintetlen maradt. Délen három teljes rajont kapott Aradtól: Köröst, Borosjenőt és Borossebest, északkeleten pedig a Szilágysomlyói rajont csatolták hozzá. Mindhárom Aradi rajon magába foglalt tulajdonképpeni bihari területeket, a Körös rajon négy települést a Szalontai járásból,[48] a Borosjenői öt község kivételével[49] az egész Béli járást, a Borossebesi pedig két települést szintén a Béli járásból.[50] A Lonka-Vaskohi járáshoz hozzácsatolták az Aranyos forrásvidékét is, amely csak egy szerpentines, télen gyakran járhatatlan úttal kapcsolódik Biharhoz. A Szilágysomlyói rajon 67 településsel került át, a Magittaihoz pedig nyolc falu került a korábbi Tasnádi járásból. A Székelyhídi rajon egy települést kapott (Reszege) a korábbi Nagykárolyi járásból. Lényegében a Nagyváradi tartományt Bihar örökösének tekintve, nem beszélhetünk területi veszteségekről.

A Nagyváradi tartománynak a névadó központ volt az egyetlen tartományi városa. Az előző időszakokhoz képest jelentős változást jelent, hogy Nagyváradhoz csatolták a mintegy 4.000 lakosú magyar községet Biharpüspökit, amely nemzetközi vasúti csomópontként volt jelentős, ill. itt kezdték el kiépíteni a város nagy északi ipartelepét, és a 2.000 lakosú Váradszőllőst. A területileg is megnövekedett Nagyváradnak 1956-ban 98.950 lakosa volt, ezzel a tizedik helyet foglalta el Romániában.[51] A tartományban 11 rajont hoztak létre.[52] A rajonok a korábbi járásoknál nagyobb egységek voltak, ennek ellenére emlékeztetnek azokra. Kis túlzással mondható, hogy a nagyobb járások önálló rajonokká alakultak, a kisebbeket pedig összevonták vagy a nagyobbakba olvasztották. A Székelyhídi rajon például a régi Székelyhídi és Érmihályfalvi járásoknak felelt meg, északon Reszege községgel kiegészítve. A Margittai rajon tulajdonképpen a Margittai járás kibővítése, északon nyolc települést kapott a Tasnádi járásból,[53] délnyugaton pedig a Szalárdi járás keleti részét kapta meg 17 településsel.[54] A Szilágysomlyói rajon magába foglalja a Szilágysomlyói járást (Hármaspatak nélkül, ami az Élesdihez került), kiegészülve 13 faluval a Krasznai,[55] héttel a Zilahi[56] és eggyel a Tasnádi járásból (Kisderzsida). A Nagyváradi rajon a Központi járásból, egy Székelyhídi járásbeli (Biharcsanálos), 16 Szalárdi járásbeli,[57] 12 Telegdi járásbeli,[58] kilenc Magyarcsékei,[59] végül három Tenke járásbeli[60] településből állt össze. Az Élesdi rajon egy települést a Szilágysomlyói, kettőt  Margittai (Forduló, Almaszeghuta) járásokból, valamint a Telegdi járás maradékát kapta (16 településsel). A Szalontai rajon a régi Szalontai és Tenkei járásokat egyesítette, négy falut átadva a Körös rajonnak, viszont cserébe hármat kapott a Béli járásból (Bélkalocsa, Olcsa, Ökrös). A Belényesi rajon a Belényesi és Magyarcsékei járásokat egyesítette, kiegészülve négy településsel a Tenkei járásból (Gyanta, Feketekápolna, Tenkeszéplak, Rohány), hatot pedig átadva a Lonka-Vaskoh rajonnak,[61] amely még az Aranyos völgy forrásvidékét is megkapta.

A tartománynak hat rajoni városa volt, Nagyszalonta (16.256 fő), Belényes (6.474 fő) és a szilágyságtól örökölt Szilágysomlyó (8.560) mellett három új várost hoztak létre, mindegyiket a Lonka-Vaskoh rajonban: Vaskohsziklást – Dr. Petru Groza (5.874 fő), az öt településből álló[62] Vaskohot (4.538 fő) és a három településből álló Diófás[63] – Nucet (9.879 fő). A három új délkeleti város egy a vajdahunyadi nehézipari tartomány irányába kiépítendő ipari tengely része lett volna.

A falvak száma drasztikusan megnőtt, a tartományban 1956-ban 738-at tartottak nyilván (1920-ban még csak 432 volt a számuk Biharban), egyrészt a megnövekedett terület, másrészt az számos önállóvá nyilvánított település miatt. A tartományban több mint 50 új település jött létre: egy a Székelyhídi (Jankafalva), 14 a Margittai,[64] 13 a Szilágysomlyói,[65] a Nagyváradiban négy,[66] az Élesdiben nyolc,[67] a Nagyszalontaiban egy (Újgyarak – Ghioracu-Nou), a Belényesiben 13,[68] a Lonka-Vaskohiban pedig hat.[69] Ezek a települések kevés lakossal rendelkeztek (50-200 fő), nagyon sok közülük később megszűnt (pl. Védimajor, Újgyarak stb.), megint mások statisztikailag még léteznek ugyan, de jóformán nincs egy állandó lakosuk sem (pl. Erdőaljarakottyás).

Csak három önálló település szűnt meg: Biharpüspöki és Váradszőllős Nagyváradba, Biharszenes pedig Bondoraszóba olvadt be. A falvakat községekbe sorolták, amiből ebben a tartományban 239 volt. Közülük egyesek lehetőséget kaptak a fejlődésre, és urbánus jellegű községeknek nyilvánították őket, a többit pedig agrárterületként, és a városok potenciális munkaerő-tartalékaként kezelték. Bár az alföldi területeken voltak városias nagyközségek, ezeket sokszor mégsem „léptették elő”, mert határ közeli helyzetben voltak és „kedvezőtlen” volt az etnikai összetételük.

Megfigyelhető, hogy a legtöbb urbánus község a keleti román rajonokban jött létre, az Élesdiben négy (Mezőtelegd, Esküllő, Rév és Barátka – összesen 17 településsel), ahol meglepő, hogy a rajonszékhely nem kapta meg ezt a státust, a Margittaiban három (Margitta, Papfalva, Almaszeg – 11 településsel), a Szilágysomlyóiban csak Sarmaság (3 település), a Székelyhídiban csak Érmihályfalva (a rajonszékhely itt sem), a Nagyváradiban csak Váradszentmárton (6 településsel), a Szalontaiban csak Tenke, a Belényesiben csak Bondoraszó (3 település), a Lonka-Vaskohi rajonban pedig Biharlonka és Felsőmezős kaptak ilyen titulust (11 település). Biharlonka község szinte teljesen körülfogta a rajon központját Vaskohsziklást, vele részben össze is épült, annak „külvárosaként” működött. A legtöbb település a Belényesi rajonhoz tartozott.

1960–1968

1960-ban átalakult a tartományi közigazgatás, ez a legutolsó változat tekinthető a leginkább kiforrottnak, ez állt fenn a leghosszabb ideig (8 évig). A tartományhatárokat korrigálták, a Nagyváraditól elvették a Mócvidék észak-nyugati sarkát (Aranyos-forrásvidéke). Megváltoztak a tartományok nevei, azok a központi városok nevei helyett a tágabb tájegység megnevezését vették fel, a Nagyváradit például Crişana-nak (Körösvidék) nevezték. Körösvidék esetében a név teljesen elfogadható, hiszen az általa elfoglalt terület mindenképpen több mint Bihar és átszeli a területét a Körösök négy fő ága (Sebes-, Fekete-, Fehér-Körös, Berettyó).

Újdonság az 1960-as közigazgatási reformban, hogy a prioritást élvező tartományi városok hatáskörét kiterjesztette a körülöttük lévő vidéki övezetre, így városi rajonokat hozva létre. Széles övezet jött létre például Nagybánya[70] és Kolozsvár körül, de egy kisebb területet Nagyvárad is kapott. Ezeknek a területeknek a lakossága statisztikailag a városhoz tartozott, de a falvak önálló községekbe tömörültek, amelyek lehettek városi, vagy nem városi jellegűek. Például Nagyvárad regionális városhoz három község tartozott. Az összlakosság 134.970 volt,[71] ebből 122.534 városi (Nagyvárad), 8.672 urbánus jellegű községi (Váradszentmárton, Fugyivásárhely) és 3.764 rurális (Biharszentandrás) lakosság. A rajonok száma kevesebb lett, így azok mérete megnövekedett. A megszüntetett rajonokat összevonták valamelyik szomszédos egységgel és nem osztották szét több másik között. Ennek az lett a következménye, hogy aránytalanul alakult át a rajonok rendszere, egyesek kétszeresükre duzzadtak (pl. Margittai, Belényesi stb.), mások viszont nem változtak. A falvak továbbra is községekbe voltak csoportosítva. Ezek a községek ekkor váltak igazán jelentőssé, ugyanis a 60-as évek elején befejeződött a termelőszövetkezetek kialakítása, így a községgel nem csak adminisztratív, hanem termelőegységekké is váltak. A kialakított községrendszer (egységenként átlagosan 3 falu és 2.000 lakos) a napjainkban is létező beosztás alapja lett.

Körösvidék tartomány területe kismértékben csökkent (12.150 km²). Továbbra is egy tartományi városa volt: Nagyvárad, amelyhez három községet soroltak, közülük kettőt (Váradszentmárton – 6 település; Fugyivásárhely – 2) városias község, egyet pedig (Biharszentandrás – 2) rurális területként. A rajonok száma kilencre csökkent,[72] Székelyhíd rajon a Margittaiba, a Lonka-Vaskoh rajon a Belényesibe olvadt be. A Borossebesi rajon neve Honctőre (Gurahonţ) változott.

Az új margittai rajon három községet átengedett a Nagyváradinak (Bihardiószeg – 2, Alsótótfalu – 5, Borszeg – 2 település). Ez három községet a Belényesi rajontól is kapott (Drágcséke – 4, Magyarcséke – 4 és Kótliget – 3), viszont hármat Nagyvárad tartományi városnak engedett át. A Vaskohival egyesült Belényesi rajontól három községet a Nagyszalontaihoz csatoltak (Farkaspatak – 3, Hollód – 3, Gyanta – 4 településsel). A többi rajon kiterjedése nem változott. A városok száma továbbra is hét maradt. A falvak szintjén is csak két változás történt, Vaskoh városon belül önálló településsé vált Câmp-Moţi, Hegyközség pedig beolvadt Nagyváradba. A rajoni városok nem változtak, számuk továbbra is hat volt.

Az 558 település hét városba és 176 községbe volt csoportosítva. A községek és a falvak száma egyaránt a Belényesi rajonban volt a legnagyobb, a Nagyszalontaiban és a Szilágysomlyóiban pedig a legkisebb. Átalakították a városias községek hálózatát is, súlypontjuk azonban továbbra is a keleti dombvidéki övezetben volt. Voltak közöttük valóban városiasodó, iparosodó községek (Érmihályfalva, Székelyhíd, Papfalva, Élesd), de olyanok is, amelyek nem nagyon szolgáltak rá erre a címre (Nagyderzsida, Felsőderna, Felsőmezős stb.). Sok nagyközség nem kapta meg ezt a titulust pl. Tenke, Bihar, Szilágynagyfalu, Bihardiószeg stb.

A legtöbb ilyen község a Margittai rajonban volt, ahol Érmihályfalva, Székelyhíd, Margitta (3 település), Berettyószéplak (6), Papfalva (4), Almaszeg (3) és Derna (5) voltak „előléptetve”. Az Élesdi rajonban öt (Mezőtelegd – 4, Élesd – 4, Rév – 3, Vársonkolyos – 3,[73] Barátka – 3), a Belényesiben négy (Bihardobrosd – 3, Bondoraszó – 3, Biharlonka – 6, Felsőmezős – 5), a Szilágysomlyóiban kettő (Sarmaság – 3, Nagyderzsida – 2), valamint Nagyvárad tartományi városban szintén két ilyen volt. A Nagyváradi és Nagyszalontai rajonokban nem volt ilyen község (Tenke státuszát megszüntették).

1968-tól napjainkig

1967-től (a IX. pártkongresszus) a román kormány elkezdett dolgozni a közigazgatási rendszer gyökeres átalakítását megcélzó terveken.[74] Az egész közigazgatást új alapokra kívánták fektetni, a fő cél a vidék és a városok kapcsolatának erősítése és a közép és kisvárosok hálózatának a fejlettségbeli felzárkóztatása, iparosítása volt. Arra is hivatkoztak, hogy a nagyvárosok, amik nem töltöttek be tartományszékhelyi szerepet (pl. Arad, Szeben, Resicabánya, Brăila) a lehetőségekhez képest nagyon is szerényen fejlődtek. A nagy iparközpontok kiépítése már megtörtént, most a közép- és kisvárosokat, valamint a vidéket akarták bevonni a szocialista fejlődésbe. Az új célok új területi felosztást kívántak meg. Ezeket a célokat kisebb közigazgatási egységek kijelölésével kívánták elérni, amelyeken belül a kisebb városok súlya nő, akárcsak az egymásra utaltság a kisvárosi központok és az őket körülvevő vidék között.[75] A leglogikusabb lépésnek a megyerendszer visszaállítása tűnt. A tartományi időszak előtti megyéket nem kívánták visszaállítani, azokat elavultaknak, feudális maradványoktól terhesnek ítélték, területükön sok megyeszékhely periférikus elhelyezkedésű volt, valamint arra is hivatkoztak, hogy alakjuk sem megfelelő, a sok elnyúlt és elkeskenyedő megyeterület nem alkalmas funkcionális vonzáskörzetek kialakítására. Az új rendszer három elemből épült volna fel: község és város, melyek a megyét alkotják. A közbeeső szintet (járás, rajon) feleslegesnek ítélték, olyan elemnek, mely csak lassítja a közigazgatás működését, megakadályozza az alapegységek és a központi hatalom közötti közvetlen kapcsolatot és így a „demokratikus központosítás” kerékkötője. A tartományok nagy kiterjedésük révén maguk is valamilyen regionális tudat hordozóivá váltak (pl. Magyar Autonóm Tartomány), amelyeknek a létét pedig veszélyesnek érezték egy központosított „nemzetállamra” nézve. A legfőbb cél az volt, hogy a korábbinál egyenletesebb egységeket hozzanak létre, melyek az erőforrás eloszlás tekintetében is egyenrangúnak tekinthetők. Az ipari egységeket köztársasági szintű iparvállalatokba vonták össze, és ezek száma is dönthetett egy terület megyévé alakítása mellett vagy ellen. A közigazgatási reformot egyúttal a falusi települések szisztematizálásával foglalták egybe, ami a községek számának a csökkentését, a községeken belüli nagyobb település- és lakosságszámot, egyúttal pedig a falvak csoportosítását jelentette fejlesztendő (községközpont) és nem fejlesztendő kategóriákba.

Az új megyéket a korábbiaknál nagyobbaknak tervezték. Az első tervekben 35 megye felállítása szerepelt. Átlag területük 6-7.000 km², lakosságuk 500.000 fő körül lett volna. Az első terv szerint a Partium Körös, Szatmár, Máramaros és Kolozs megyék között lett volna felosztva. 1968-ban finomítottak a korábbi elképzeléseket és a korábbiak mellett négy új megye kialakítását döntötték el, köztük Szilágy megyéjét. Körös megye nevét Biharra változtatták.

A 39 megye kialakítása után az átlagos megyeterület 6.074 km², lakossága pedig 457.000 fő lett.[76] Az átalakítást szentesítő törvényt 1968. február 16-án fogadták el. A négy partiumi megye esetén kettőnek (Bihar, Szilágy) nem változott a megyeszékhelye (Nagyvárad, Zilah), kettőnek viszont igen, Szatmár megyéé az addig mellőzött Szatmárnémeti (korábban Nagykároly és Nagybánya volt), Máramarosnak pedig a hirtelen megnövekedett Nagybánya (a korábbi Máramarossziget helyett) lett a székhelye.

Az ország közigazgatását tehát a következő szintekre osztották:

·        megye (Judeţ)

·        megyei jogú város (Municipiu)

·        város (Oraş)

·        peremközség (Comună suburbană)

·        község (Comună)

·        falu (Sat)

Az ország területét 39 megyére, 47 megyei jogú városra, 189 városra és 2.706 községre osztották. A falvaknak csak statisztikai szerep jutott. A korábbi 4.257 községet 2.706-ra csökkentették, jórészt összevonások által. Átlagos lakosságszámuk így 4.649-re nőtt. 49 községet várossá nyilvánítottak, közülük kilencet a Partiumban: Borsa, Kapnikbánya, Magyarlápos Máramarosban, Avasfelsőfalu és Tasnád Szatmárban, Zsibó és Szilágycseh Szilágyban, Margitta és Élesd pedig Biharban. A megyeszékhely választásnál a központi fekvés fontos szerepet játszott. Bihar esetében megkérdőjelezhetetlen volt Nagyvárad szerepvállalása.

Bihar megye 1968-tól napjainkig (Térképmellékletek III/2.)

A városias községek rendszerét 1968-ban megszüntették, sokat közülük ekkor várossá is nyilvánítottak. Új elem viszont az eddigi közigazgatás történetében a peremközségek fogalmának a bevezetése. A városok és főleg a megyei jogú városok melletti községek kaphattak ilyen titulust, amennyiben a lakosságuk egy része a szomszédos város iparában dolgozott. Az ilyen községek közigazgatásilag önállóak maradtak, de a közszolgáltatásokat a szomszédos város vette át, a városi szolgáltatásokat kiterjesztették a peremközségekre is (pl. tömegszállítás, távfűtés, csatornarendszer stb.). Az ilyen községek lakosságát gyakran statisztikailag a városi lakossághoz számították. Ezek a községek adták meg a városok terjeszkedési irányait. 1968-ban néhány falu megszüntettek, de azt követően ilyen már nem fordult elő, még akkor sem, ha egy település állandó lakosság nélkül maradt.

A közvetlenül a városokhoz csatolt falvak lehettek városhoz tartozó, vagy várost alkotó települések. A 80-as évek második felében új tervek születtek a településhálózat gyökeres átszervezésére. Ez a Ceauşescu-féle falurombolásként híresült el. A terv szerint 20-30 km-es távolságokban kis és középvárosok épültek volna, a közöttük lévő területeken lévő falusi települések pedig felszámolásra lettek volna ítélve. A mezőgazdaságból élő falusiak tömegeit tömbházakba kényszeríttették volna, egyúttal megvalósíthatónak tűnt az erdélyi magyar többségű területek felszámolása. A gyökereitől megfosztott magyarság valószínűleg hamar asszimilálódott volna. Szerencsére ez a terv nem valósulhatott meg az 1989-es fordulat miatt. Az ország demokratizálódása magával hozta a közigazgatásnak az alulról induló kezdeményezésekből történő módosulásait. Sokan a kismegyés rendszer visszaállítását követelték, ez viszont nem történt meg.

1990 után így is 178 alkalommal módosították az 1968-as törvényt, ezek a módosítások azonban eddig nem okoztak gyökeres változásokat, várossá nyilvánításokról, municípiummá avatásokról és újabban községek szétválásáról van szó.[77] 1990-ben felszámolták a peremközség kategóriát, azok egyszerű községekké váltak. A Partium területén a megyehatárok 1968 óta nem változtak. Országosan a 178 közigazgatási módosításból csal 19 történt 1990 és 2000 között, a zöme 2002 óta lépett érvénybe azt mutatva, hogy a változások szele csak most éri el ezeket a megyéket.

Bihar megye (7.535 km²) napjainkban is a legnagyobb kiterjedésű Partiumi közigazgatási egység, az ország területének a 3,2%-t teszi ki. A partiumi megyék közül ez a leginkább történelmi jellegű, területe – Tasnádbajom, Érszőllős községek, Talpas és Érkörtvélyes falvak kivételével – teljesen a történelmi vármegye keretein belül fekszik. A Körösvidéki tartomány területének a 62%-át tarthatta meg. Megmaradt Nagyvárad tartományi város, a Nagyváradi, Margittai, Élesdi, Belényesi és Nagyszalontai rajon, viszont elvesztette a Körös, Borosjenő és Honctő (Arad megyéhez kerültek) és a Szilágysomlyói (Szilágy megyéhez került) rajonokat. A régi bihari területek közül a Béli járást vesztette el tehát (a négy faluból álló Olcsa község kivételével), melynek nagy része a Borosjenői rajon része volt. A Margittai rajonból csak egy község került Szatmárhoz (Piskolt három faluval), a Körös járásból viszont Keményfok község (három faluval) és az Illye községhez csatolt Mezőbaj falu került vissza. Ezek a lépések elfogadhatónak tűnnek, hiszen Piskolt bár hagyományosan bihari falu, egyenlő távolságra fekszik Nagykároly és Érmihályfalva között, s közülük az előbbi polarizációs képessége nagyobb. Hasonlóképpen Keményfok község is inkább Nagyszalontához gravitál, nem pedig Kisjenőhöz.

A megyében egyedül Nagyvárad kapott municípiumi rangot, viszont a régi városok mellé (Nagyszalonta, Belényes, Vaskohsziklás, Diófás, Vaskoh) 1968-ban felsorakozott még a Sebes-Körös völgy központja Élesd és a Berettyó-vidéké Margitta. A partiumi megyék közül Biharban alakult a legtöbb község (87). Ezekhez összesen 435 falu tartozott, tehát átlagosan községenként öt. A nyolc város összesen 21 településből állt. A városok közül a legtöbb település Vaskohhoz (6) tartozott, míg Nagyvárad, Nagyszalonta és Vaskohsziklás (Dr. Petru Groza) egy-egy településből álltak. A községek közül Dragánfalva és Bontesd kilenc-kilenc településből állt, Érmihályfalva viszont egyfalvas község volt. Három település önállóságát megszüntették: Védimajor Albisba, Újgyarak Erdőgyarakba, Alsómezős pedig Felsőmezősbe olvadt be. 1977-ben a megye legnépesebb községe a hat faluból álló Székelyhíd volt (13.540 fő), a legnépesebb falusi település pedig Érmihályfalva (11.099 fő), a legkevésbé népes község a négy falvas Érszőllős (1.825 fő). A megyének három peremközsége volt, kettő Nagyvárad (Váradszentmárton és Biharszentandrás),[78] egy pedig Élesd (Esküllő)[79] mellett jött létre. 1990-ben a peremközségek községekké alakultak, Érmihályfalvát várossá avatták, Dr. Petru Groza (Vaskohsziklás) román hivatalos neve Ştei-re változott. 2004-ben Székelyhídat is várossá nyilvánították.[80] 2001-ben Nagyszalontát,[81] 2003-ban Belényest[82] és Margittát[83] is municípiumi rangra emelték.

2000 és 2006 között hat új község jött létre a megyében:

·        Biharfélegyháza község Mihai Bravu és Biharvajda falukkal levált Bihardiószegről[84]

·        Paptamási község Pelbárthida, Kügypuszta és Nyüved falvakkal levált Biharról[85]

·        Hegyközpályi község Hegyközszoldobágy és Hegyközújlak falvakkal levált Hegyközcsatárról[86]

·        Oláhszentmiklós község Felsőbarakony és Rojt falvakkal levált Cséffa községről[87]

·        Gyapjú község Mezőbikács faluval levált Cséffa községről[88]

·        Vizesgyán község Körösszeg faluval levált Körösgyéres községről[89]

Napjainkban Bihar megye tehát négy municípiumból, hat városból és 91 községből áll. 2008-ban Dragánfalva község külterületi lakott helyein megalakul Păcăleşti település (L. 181/2008). 2012-ben Berettyócsohaj (Ciuhoi) község székhelye Szentjobb (Sâniob) településre kerül át, és ezzel együtt a község neve is változik (L. 214/2012).

Az utóbbi néhány év felgyorsult változásait a 2006. július 6-án kihirdetett 351-es számú törvény idézte elő. Ez az ország településhálózatával foglalkozik, annak a modernizálásával foglalkozó nemzeti terv. Az ország településeit hat csoportba sorolja 0-tól V.-ig jelölnek. A 0-ba a főváros, az I. csoportba az országos jelentőségű municípiumok, a II. csoportba a több megyére és a megye egy részére kiterjedő jelentőséggel bíró municípiumok, a III. csoportba a városok, a IV.-be a községközpontok, az V.-be a városok és a községeknek alárendelt falvai tartoznak. Egy település egyik csoportból a másikba csak parlamenti jóváhagyással kerülhet át. A 25–30 km átmérőjű városnélküli körzetekben a kormány köteles megteremteni egy-egy község várossá válásának a lehetőségét.

Külön program indul azoknak a IV. és V. csoportba tartozó településeknek a revitalizálására, melyek az elmúlt 30 évben 30%-nál nagyobb népességveszteséget szenvedtek el. A törvény lehetőséget ad meghatározott feltételek mellett a települések megyei jogú várossá, várossá és önálló községgé válásához. Eddig ilyen kritériumrendszer nem létezett, csak különleges esetekben került sor egy-egy település státuszának a megváltoztatására. Ezt az új lehetőséget 2002-vel kezdődően számos település kihasználta. A nagyvárosok társulhatnak a velük szomszédos önkormányzatokkal, metropolisz övezetet létrehozva. Ez kicsit emlékeztet az 1990-ben megszüntetett peremközségek rendszerére.

A jogszabályt valószínűleg nem minden kitételében veszik szigorúan, hiszen az új municípiumok közül sok (pl. Margitta, Belényes stb.) lakossága nem éri el a 25.000 főt, de az új városok közül sem mindegyiknek van 5.000 lakosa.

A NUTS rendszer bevezetése, a IV-es szint újraértelmezése

A Kárpát-medence közigazgatási rendszerében hagyománya van a megye és a község szintet áthidaló, köztes területi szintnek. 1950-ig a vármegyéket átlagosan 500 km² területű és 30.000 lakosú járásokra bontották, ezt követően a tartományi időszakban pedig a korábbiaknál nagyobb rajonoknak nevezett területi egységeket hoztak létre, nagyjából 1.000 km²-es területtel, és 50.000-100.000 fő közötti lakosságszámmal.[90] Ezek a területi struktúrák valós tartalmat hordoztak és a helyi döntéshozatal aktív szintjei voltak. 1968-ban a megyésítéskor ezt a szintet feleslegesnek ítélték és megszűntették. A helyzet a 20. század végéig lényegében változatlan maradt.

Az Európai Uniós csatlakozási folyamat révén Romániának is át kellett vennie az EU által meghatározott közigazgatási szintek (NUTS) rendszerét. Ezt a rendszert az EU 1988-ban alkotta meg, később kiterjesztették az újonnan csatlakozott tagállamokra és az EFTA-ra is. A rendszeren belül öt szintet határoztak meg, melyek közül az I-es a nagyrégió (pl. Flandria, Dunántúl, Skócia, német szövetségi államok stb.), kisebb országok esetében magát az államot jelenti (Dánia, Szlovénia, Balti-államok, Ciprus stb.); a II-es szint a fejlesztési régiót (lengyel vajdaságok, holland és belga tartományok, görög kerületek, német regionális körzetek stb.); a III-as szint általában a hagyományos közigazgatási egységeket (megyék, nagykörzetek, prefektúrák); míg a IV. szint a járások és kistérségek; az V. szint pedig a községek, városok és települések szintje. A legnagyobb jelentősége a NUTS II-es szintnek van, ezek az unió tervezési, fejlesztési és statisztikai alapegységei.

Románia szelektíven vette át az Unió rendszerét, csak II-es (fejlesztési régió), III-as (megye) és V-ös (municípium, város, község) szintet határozott meg. A III-as és az V-ös szintet egyszerűen alkalmazta a közigazgatásnak már meglévő szintjeire, a II-est pedig négy-hét megye csoportosításával hozta létre. Az I.-es szintet csak utólag hozták létre.

A megyék egyszerű csoportosításával az átállás könnyebb, de koherens régiókat szinte lehetetlen összeállítani (hasonló a helyzet Magyarországon is). Míg néhány román régió történelmi-néprajzi és gazdasági szempontból többé-kevésbé egységesnek tekinthető (pl. „Észak-kelet” – Moldva; „Dél-nyugat” – Olténia; „Dél” – Munténia, „Közép” – Erdély), addig nagyon heterogén régiók is születtek („Észak-nyugat” – partiumi és erdélyi megyékből; „Nyugat” – bánsági, partiumi és erdélyi megyékből; „Dél-kelet” – dobrudzsai, munténiai és moldvai megyékből).

A nagy dilemma: a NUTS IV-es szint bevezetése

Ez a szint teljesen hiányzik a román közigazgatásból 1968 óta. 2004 óta folyik vita a megalkotásáról és legalább statisztikai szintként való rehabilitálásáról. 2004-től kezdték vizsgálni a kistérségek bevezetésének a lehetőségét az egyes regionális fejlesztési ügynökségek, miközben többféle területi konfiguráció is szóba került. Az Észak-nyugati Regionális Fejlesztési Ügynökség még 2004-ben 34 területi egység felállításáról döntött. Az egységek területi száma és kiterjedése, a községek besorolása közvitára voltak bocsátva. Az eredeti tervekben szereplő egységek nagyon eltérő méretűek voltak, kiemelkedtek persze a nagyvárosok (pl. Nagyvárad több, mint 200.000 lakossal), de a vidéki körzetek méretei is jelentős mértékben különböztek. A felülről kijelölt egységek rendszere kísértetiesen emlékeztetett a korabeli járási beosztásra, és ez a legtöbb megyében jobb híján elfogadhatónak tűnt. Biharban még 2005-ben létrejöttek önkormányzati szintű kezdeményezésekként a kistérségi társulások. Ezek célja elsősorban a vízellátási és csatornázási tervek megvalósítása volt, de a későbbiekben szabályos kistérségekké alakultak volna. Ennek az egységei nagyobbak voltak a felülről megtervezetteknél, inkább a korábbi rajonbeosztásra emlékeztettek, de szinte megegyeznek a bihari táji-néprajzi egységekkel (pl. Érmellék, Belényesi-medence, Dél-Bihar stb.). A Bihar-megyei Tanácsban dilemmát okoz, hogy a összregionális UTP (Unităţi Teritoriale de Planificare – Tervezési Területi Egységek)[91] körzetrendszere, vagy a helyi viszonyokhoz jobban illeszkedő, alulról is támogatott, részben már működő, de a többi megyétől elütő kistérségek rendszere kerüljön-e megvalósításra.[92]